Kutakodik az ember. Vagy talán az ötletelés, töprengés jobb szó rá.
Amatőr sportolóként ha nem tudok végig menni több versenyen amit elterveztem, akkor azért érdemes leülni gondolkodni. Hogy a célok messze vannak a képességektől az egyértelmű. De hogy miért tűzök ki olyan célokat amiket nem tudok elérni? A válasz egyszerű, hogy végezzek elég minőségi edzést (fontosnak tartom külön értelmezni az edzés és minőségi edzés között), hogy motiváljam magam arra hogy lejárjak mozogni, hogy foglalkozzak a céllal, hogy az amúgy kényelmes énemet rákényszerítsem, hogy beleférjen még valami a mindennapjaimba. (másik beszélgetés tárgya lehet, hogy miért van szükség erre).
Vannak célok amik megvalósulnak, de mostanában megszaporodtak azok amiket fel kell adnom (ideiglenesen). Szóval a belülről generált külső motiváció elgyengült. Külső motiváció, mert egy plusz célt kellett kívülről behozni a mindennapjaimba. Belülről generált mert felismertem, hogy a kimondott és megfogalmazott céljaimat komolyabb lendülettel próbálom elérni. Ergo – a saját szavahihetőségemre alapozva generáltam feladatot magamnak. De az ego időközben felkészítette magát a kifogások beillesztésére.
Korábban (amikor még nem annyira szaporodtak el a feladások), egy sikertelen verseny után a következőket fogalmaztam meg változtatandó irányvonalként:
- A sport „sikerek” akkor jöttek kb amikor folyamatos vizsgázási periódusban voltam. Állandóan interjúztam, voltak szakmai vizsgák amiket letettem. Ergó amikor a szakmámban is nyomás alatt voltam és teljesítenem kellett akkor koncentráltabb voltam egy versenyre/felkészülésre is. Ki kellene tűznöm szakmai célokat / iskolapadba ülni megmérettetni szellemileg aztán bevonzaná ismét a magánéleti precizitást is.
- Gyorsulnom kell. Minden hibát helyre lehet rakni menet közben, csak az a kérdés hogy mennyi idő van rá. Minél gyorsabb vagyok annál több idő van a hiba korrigálására.
- el kell járnom olyanokkal is futni akik nálam jobbak és keményebbek. Mögöttes gondolat: korábban amikor elkezdtem a túrázást akkor „senki” voltam aki szeretett volna valaki lenni. Szerettem volna elérni valamit amire a többiek azt mondják „az kemény” (hogy miért van/volt erre szükségem az egy külön beszélgetés tárgyát képezheti). Azonban az UTMB-vel ez a pozíció eltűnt és a bőrömön tapasztalom, hogy egy túrán felismernek. Az egyszerű „rajongó” sapkám mellé kaptam egy példakép mellényt. Lett akinek én lettem az etalon. Szerintem, az utóbbi bálvány szereppel többet foglalkoztam mint azzal hogy továbbra is az én „példaképeimet” utolérjem. Ez viszont azzal járt, hogy a „követők” tulajdonságait veszem magamra (a saját teljesítményemet az ő mércéjükre raktam, ami bőven az elégedett kategóriába tartozik). A felelősség természetesen az enyém, nem szeretnék semmit másra kenni, csak fontos hogy a két szerep összhangban legyen és ami eddig „csakazértis”-sel ment annak most már –ugy mond- elvárva is mennie kell.
Az első és harmadik pont is arra utal hogy a célt akarom/akartam masszírozni, a célhoz kell megtalálni a megfelelő motivációt.
Az eddigi versenyeimen mindig volt valami, amire fogni lehetett, hogy miért kell feladni a versenyt. Azonban ami most hétvégén történt az kilóg a sorból. Nincs mellé beszélés. Voltak jó momentumai, de nem értem célba. Ezt egy magamfajta embernek akit nem érdekel a magyarázat az eredmény előtt, ez bukás. Hazafelé azon gondolkodtam, mekkora lélekturhát fogok írni az elvált szülők gyermekekben generált amerikai filmgyöngyszemek káros hatásairól. Hogy a gyerek nem mindig otthon keresi a férfi és női sémákat amiket követ, hiszen azt látja hogy apa és anya folyamatosan veszekszik. Marad a tv, amerikai nindzsa, clifhanger, braveheart, minden héten háború, stb. A mondanivaló: legyél különc és egyedi, de mindig csak egy kicsit. Ezzel párhuzamos, hogy van az emberben egy valamilyen mértékű figyelemre vágyás. Konklúzió: ha figyelemre vágysz akkor legyél különc egy kicsit. (erre azért lehet igénye mert valószínű nem alakult ki a kapcsolat építés technikája). Nem az út a lényeg, hanem hogy különc legyél. Ez már szocializációs kérdés.
Azonban mire géphez jutottam új gondolathullámok jöttek. Minden viselkedési értetlenkedésemre választ adhat a sport, azon belül is az élsport megélése. Gyerekkoromban a méreteim miatt, később a sport eredményeim miatt soha nem kellett emberekkel kapcsolatot kezdeményeznem. Valahogy mindig mások találtak meg engem. Azonban amikor a versenysport eltűník a mindennapokból akkor keletkezik egy űr. Emberi kapcsolatokra vágyunk, de nem tudok teremteni. Marad a régi séma, jónak lenni valamiben, hogy engem találjanak meg. Szóval tipikus esete az sikeres sportolók társadalomba való migrációjának, vagyis annak hibájának. Lehet h minden kételyem eloszlatható egy sportpszichológia könyvvel.
Bárhogy is lesz kényelmetlen az élsportolókra hasonló kifejezéseket használni mint a börtönviseltekre: vissza migrálni a társadalomba.
Az önalanlízis sem egyszerű ebben az esetben: egy olyan sportoló aki létrehozta az érvényesüléséhez szükséges karaktert, de a sporttal együtt a kitöltő anyag is eltűnt belőle. Azokon a helyeken tud érvényesülni, ahol a karaktere ellensúlyozni tudja a tudás/tartalom/ pontosság hiányát. Utasításokat, kéréseket nehezen fogadja hiszen ő általában a kiemelt volt, csapatmunkásként nehezen dolgozik mert egyéni sportoló volt, nem volt rákényszerítve az együttgondolkodásra. Kreativitásnak híján van mert a sportnak és a táplálkozásnak megvannak az egyszerű szabályai. Nem kellett soha improvizálni. De tud küzdeni, tud harcolni ha egyszer elé dugják a véres rongyot. Megnehezíti a helyzetét hogy a múltjában az volt a legjobb aki a legjobban dolgozott. A multi kultúrában a legjobb munka már nem csak izzadságcseppekből állnak hanem kirakatból is. Ahhoz viszont emberi kapcsolatokat kellene tudni teremteni. Ezekkel az alapokkal lép ki az ismertségből abba az életbe ahol kortársai már több tíz évvel előtte járnak. A leleményességén és az eltökéltségén múlik a sikere…
