Billiárdoztunk tegnap. Régi cimborám, Bróker Lackó meg én. Jó volt. Rég beszélgettünk. Mindig keresünk valamit amit csinálunk dumálás közben, mert csak úgy ülni, borozgatni és beszélni az inflációról, a politikáról vagy a Manchester United-ről nem megy. Kell valami társcselekvés a beszélgetéshez. Billiárdoztunk. Nincs jól a srác – szerintem. Úgy néz ki válnak. Még nincs kimondva, de én erről a pontról nem láttam még kapcsolatot megmenekülni. Olyat már láttam, hogy valaki újrakezdte, de az más téma. Kevés dolog van, ami jó felmelegítve, de annak legtöbbje a konyhában van. Ezt Laci is így gondolja. Nem biztos, hogy szerencséjére, de én is ezt tenném a helyébe. Ezért nem tudok jól érvelni amellett, hogy mást csináljon. Mintha magamat látnám. Csak nekem nem 12 év volt és nem húztam gyűrűt. De ugyan ezt éreztem: visszanézve, semmit nem csinálnék/csinálna másképp – önmagától. Persze ha a Nő azt kérné, hogy melíroztassa a mellszőrét teljesítené. De nem kéri.
A Nő több mint egy évtized után bizonytalanodott el. Kért egy kis magányt hogy végig gondolja, milyen érvek szólnak a tucatnyi év folytatása mellett és melyek támasztják azt alá, hogy egy nős pasit válasszon, aki még a feleségével közös gyerekét neveli.
Újraraktuk a golyókat, mert megint elraktam a feketét. A biliárdasztal sejtelmes fényei felett keresem Lackó arcán a megtörtséget. Nem találom. Csíkossal vagyok, már megint. Az előbb sem hozott szerencsét. Saját emlékeimben turkálok, tapasztalataimat elevenítem fel, érzéseimet frissítem kicsit, de nem kell megerőltetnem magam, mert rég látott barátom szavai gyorsabbak, mint az én keresőm az archívumban. Mindent úgy csináltam, ahogy ő mondja, még a kérdések is ismerősek: De, drágám, mit csináltam rosszul? Mit tegyek, hogy jobb legyen? Te mindent jól csináltál és nagyon fontos vagy nekem. Nem kell szavakkal próbálkoznia egyikünknek sem amikor a tehetetlenségből adódó düh érzetéhez érünk.
Számunkra logikus, hogy ha valamit jól csinálsz, akkor a másik elégedett. De nem. Úgy tűnik, a női nem néha igényli, hogy körülményes legyen egy kapcsolat. Legyen kicsapongó a férfi, hisztizzen az ember, amikor az asszony nem mosott ki vagy amikor a körbevizelt wc nincs letakarítva, akkor fenyíteni kell. És utána megbocsátani, mert e nélkül unalmasak leszünk. Egy aranyos plüssmackó vagy egy jó fogás skalpja.
Marcona arcú kidobó ül közelebb az asztalunkhoz. Eddig észre sem vettük, most látszik, hogy 2 asztal távolságra van tőlünk. Ez józanít ki egy kicsit, hiszen az előző ütés következtében a Lánc-híd ideális ívét rajzoltam a dákó kék-krétás végével a zöld posztóra. Hagyni kellene ezt mára, mert a felszakadt élmények a tehetetlen dühöt is szimuláltatják velem. Kifizetem az asztalt, ezzel legalább vége szakad a ma esti vereség-sorozatomnak. Az ajtón kilépve többször elbúcsúzunk, mire vége szakad a témának. Nincs konklúzió, nincsenek sablon megoldások amiket elő lehet húzni diadalmasan. A két lehetséges út világos, meg kell tervezni, hogy ha együtt mennek tovább, akkor milyen változásra hajlandó Lackó és mit várna ezért cserébe a másik gyűrű tulajdonosától. De ha az utak szétválnak, akkor elő kell venni a bakancslistát és elkezdeni begyűjteni onnan a trófeákat. Lehet menni bor akadémiára, meg beülni a levelezős közgazdászokkal gazdaságpszichológiát hallgatni. Lackó nyugtat engem, meg szerintem magát is, hogy nem fáj neki annyira, mint gondolta. Tudom. Sajnos, tudom. Bár ha a saját tapasztalatomat nézem, akkor nekem bizony fájt és akkor is még egyszer, amikor kiderült, hogy a melegváltás nem tart 3 hónapig.
Jó volt hazaérni és másról is beszélni a Kedvesemmel. Legalább csökkent a fejemben zakatoló félmondatok intenzitása. Szép lassan csillapodnak csak a hullámok, főleg hogy a párom sem érti a Nőt.
Furcsa ez, hogy hosszú hónapokon/éveken keresztül gondolkodik a párunk hasonlóan mint mi, de aztán jön egy mézes madzag ami felzavarja az állóvizet és már nincs múlt. A jelen, meg a jövő meg azé, akit ritkábban lát. Mert hetente két órát mindenki tud jó pofa lenni.
Na, ezek után ne érveljen nekem senki azzal, hogy mert a férfiak a farkuk után mennek ….
